2015. január 27., kedd

Szabó Tibor Benjámin: EPIC - Az első küldetés


Szabó Tibor Benjámin: EPIC - Az első küldetés

Egy iskola, ami lehet, hogy a ti házatok mellett van. Hat barát, akik közül az egyik akár te is lehetnél. Vagányak, lázadók és tehetségesek. Mind a hatan másban. Mi lehet bennük a közös? Sádi, János, Röfi, Márkó, Zuzu és Alma Peti, vagyis a B Team nevű tanulócsoport tagjai délutánonként a Különleges Tehetségek Ernest Rutherford Intézetébe (RUDI) járnak, de egyáltalán nem érzik magukat különlegesnek. Az első küldetés során jó, hogy van, aki minden kódot és tűzfalat fel tud törni, az összes hightech kütyüt ismeri, hasznos egy igazi manipulátor, néha nem rosszak a családi kapcsolatok, de az sem mellékes, hogy egy aikido bajnok is akad a csapatban. És még az is lehet, hogy a történelmi tudás is jó valamire A Budapesten játszódó regény főhősei mintha egy mai kalandregénybe csöppentek volna, és nagy erőkkel próbálnak rájönni, hogy mi a saját szerepük: műkincstolvajlásra akarják őket használni, vagy tényleg csak különleges vezetőket igyekeznek képezni belőlük. Közben egyre többet tanulnak, főleg a barátságról, felelősségből és az életről.

A magyar szerzőknek mindig nagyon szurkolok, így bevallom, kissé félve kezdtem neki a könyvnek. Ifjúsági regényt nem is olyan könnyű írni, vagyis inkább jól megírni nem könnyű. Azonban úgy érzem, Szabó Tibor Benjáminnak sikerült.

A történet hat (nem tudni, miben) tehetséges fiatalról szól, akik egy furcsa, mondhatni gyanús magániskolában kezdenek el tanulni délutánonként amellett, hogy közben délelőtt a saját középiskolájukba is járnak. A RUDI-ban (Rutherford Intézet - az iskola nevének egy része) valahogy semmi nem stimmel. Különös volt a felvételi eljárás, furcsák a tanárok, a titokzatos igazgatónőről nem is beszélve, rejtélyesek az órák, szigorú biztonsági előírások szabályozzák az iskola életét és felettébb különös dolgok történnek a diákokkal. A hat diákból álló csapat elhatározza, nyomozásba kezdenek, hogy minden titokra fény derítsenek a gyanús iskolával kapcsolatban. Ezen az úton kísérjük végig őket mi, olvasók is. Rejtélyek, izgalmak, fordulatok tarkítják a cselekményt, mely végig szórakoztató maradt. Nem mondom, hogy egy Da Vinci-kód bonyolultságával vetekedő történetről van szó, mert a legnagyobb csavar kilométerekről ordított, de tény, hogy a könyv végig olvastatta magát, nem voltak benne unalmas részek. Ahol nem a cselekmény volt előtérben, ott akadt ismeretterjesztő rész vagy mélyebb karakterábrázolás esetleg humoros jelenet vagy kedves, megható pillanat.

A könyv legnagyobb pozitívumát a karakterekben látom. Voltak szereplők, akiket első perctől fogva lehetett kedvelni (Sádi, Röfi), másokat fokozatosan ismerhettünk meg, úgy váltak előttünk hús-vér alakká. Egyedi karakterek, mindenki különleges valamiben, ugyanakkor mindenki emberi, emlékezetes figura. Egytől egyig mindenki kedvelhető és érdekes személyiség volt, még Márkó is. Talán akit a legkevésbé sikerült megismernem-megkedvelnem, az a csoport egyetlen lány tagja, Zuzu, de biztos vagyok benne, hogy a folytatásban ő is több szerepet kap majd. Alma Peti és Röfi kifejezetten aranyos szereplők voltak, mindkettejüknek van valamilyen hátrányuk, de másban magasan a többiek fölé emelkednek. Sádi erős, ügyes, bátor, vagány srác, kemény fiú az utcáról, aki nem ijed meg akkor sem, ha verekedésre kerül a sor, de nem provokál senkit és a balhékat mindig igyekszik bunyó nélkül elrendezni, ami nagyon szimpatikussá tette. János igazi komoly, megfontolt vezéregyéniség, aki higgadtságával és józan gondolkodásával hamar a csapat vezére lett. Márkó, a bájgúnár, aki eleinte csak lenézte a többieket, és folyton beszólogatott, később a csapat igazi tagjává válik, és a végén ő is kiveszi a részét a munkából. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lett vele és hogyan fognak ezután egymáshoz viszonyulni a csapat többi tagjával. Az egyetlen zavaró tényező a karakterekben a nevük volt, de idővel megszoktam és rájöttem, ilyen nevekkel tényleg egyedibb figurákkal van dolgunk.

A könyv nyelvezetéről elárulhatom, hogy a szerzőnek nagyon jól sikerült elkapnia az ifjúság szóhasználatát, a mai fiatalok beszédmódját hitelesen ábrázolja. A stílus közvetlen, egyszerű, lényegre törő, a könyv nyelvezete könnyen érthető a fiatalabb korosztálynak is. Ugyanakkor tartalmaz tanító-oktató részeket is a történet (pl mikor éppen órájuk van a szereplőknek, nagyon érdekes dolgokról tanulnak), ami nagyon tetszett. Jó ötlet volt a hun mitológia újragondolása és az, hogy az író e köré szőtte a rejtélyeket. A gépelési, helyesírási hibák mennyisége viszont már kissé bosszantó volt, ügyelhettek volna rá jobban, - ha már egy fiataloknak szóló könyvről van szó - hogy ne maradjon benne ennyi elütés.

A könyv küllemével meg vagyok elégedve, igényes a kivitelezés. Tetszik a színe és a szereplők sziluettje, könnyen meg lehet állapítani, melyik figura melyik szereplőt takarja, a sok modern eszközt ábrázoló hátoldal is mutatós. Örültem, hogy nem volt erőltetett szerelmi szál, bár sejthető valamiféle gyermeki romantika, ami a későbbiekben biztosan nagyobb hangsúlyt kap majd. Tetszett, hogy a nyomozás mellett komolyabb, az ifjúságot érintő témákkal is foglalkozott, pl. iskolán belüli erőszak, egyes gyerekek kicsúfolása, kipécézése, vagy éppen a szellemi fogyatékosokkal való bánásmód kérdése. A történet nem szokványos, a szereplők érdekesek, a regény jó kezdőkötete a sorozatnak. Néha olyan érzésem volt, hogy a könyv komolyabb, nagystílűbb akar lenni, mint amilyen, és annak ellenére, hogy akadtak apróbb hibái, összességében tetszett, kíváncsi vagyok a folytatásra is.

Értékelés:
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/4.5
Nyelvezet, stílus: 5/4.5
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/17

2015. január 15., csütörtök

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác


Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác


Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divat követésének. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes Bell ikrek: Calliope és Cricket.

Miután Cricket – a tehetséges feltaláló – ikernővére árnyékából kilépve -, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt.


Stephanie Perkins előző könyve, az Anna és a francia csók belopta magát a szívembe. Vártam a folytatást, aztán mikor végre a kezembe került, eleinte még tudtam is vele haladni és azt hittem, hamar a végére érek. Ám végül hetekig olvastam, sokszor félretettem közben. Ennek egyik oka a sok elfoglaltságom volt, a másik viszont az, hogy ez a könyv nem volt olyan jó, mint az első rész. Az alaptörténet aranyos, de valahogy nekem ezúttal túl gyerekes volt a sztori és azt éreztem, tele van erőltetett késleltető epizódokkal, holott sokkal hamarabb le lehetett volna már zárni a cselekményt. 

Történetünk főhőse Lola, aki furcsa ízlésével, feltűnő, színpompás ruháival és parókáival igazi "színes" egyéniség. Szülei, egy meleg házaspár - ami kifejezetten érdekes szál volt a történetben - nem szólnak bele lányuk különös öltözködési szokásaiba. Sőt, még menő rocker pasijának, Max-nek is bejönnek a lány "hacukái". Lola alapjában véve boldog, csak két dolgot vár az élettől: hogy a szülei elfogadják Max-et, akivel hosszú távra tervez, a másik pedig az, hogy saját készítésű Marie Antoinette jelmezében tündököljön az iskolai bálon. Lola kezdő divattervezőként hónapok óta dolgozik a jelmezen, és alig várja már, hogy elmehessen a bálba Max-szel. Ám váratlan fordulat kavarja fel az állóvizet: Loláék egykori szomszédjai, Bell-ék visszaköltöznek, így Lolának újra el kell viselnie az idegesítően arrogáns Calliope és a szívét egykor összetörő Cricket látványát. 

A cselekmény nem tartogat túl sok meglepetést és izgalmat: Cricket és Lola újra beszélőviszonyba kerülnek egymással, kiderül, mi történt köztük korábban. Ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Lola elbizonytalanodik az érzéseit illetően és választás elé kényszerül: vajon Max-et vagy Cricket-et szereti. Na vajon? A cselekmény körülbelül ennyiben ki is merül, mert bár akadtak még érdekesnek ígérkező, elgondolkodtató vagy érzelmes szálak, úgy éreztem, az írónőnek nem sikerült ezeket úgy kibontania, hogy az említésre méltó legyen. Ott van például Lola furcsa helyzete és viszonya a szüleihez meg a vér szerinti anyjához. A biológiai anyjához való kapcsolata néhány jelenettel el volt intézve, erről még olvastam volna többet, mert rejlett benne némi érzelmi potenciál. Cricket családi kapcsolatai, mellőzöttsége is jobban felszínre kerülhetett volna, mert érdekelt volna, belátja-e a család, milyen helyzetben van a fiú. Ám ez elmaradt, ehelyett tele volt siránkozással meg vágyakozással, agyalással a könyv. 

Lolát sem megkedvelni, sem sajnálni nem tudtam, az volt a véleményem, hogy feleslegesen problémázott mindenen, és folyton sajnáltatta magát, holott nem is volt semmi gondja. Cricket pedig állandóan a híres felmenője, Alexander Graham Bell múltja miatt búslakodott, ami kissé lehangoló volt. Nem zártam a szívembe sem őt, sem Lolát, de még a szülőket sem annyira. Az egyetlen érdekes színfolt talán Norah karaktere volt. Lola barátnője pedig annyira nem volt jellemezve, hogy még a nevére se emlékszem, pedig tegnap fejeztem be a könyvet. Egyszóval a karaktereken lett volna mit csiszolni. 

Zavartak a regényben a nevek is: Calliope, Cricket? Elég furcsán hangzanak, nem is beszélve arról, hogy a Cricket nevet olvasván mindig azt hittem, női név (valahol már találkoztam ezzel a névvel és ott női név volt) és keresgéltem a memóriámban, ki lehet ez a szereplő a könyvben, milyen nőről van szó, míg aztán rájöttem, hogy a srác az. Persze a végére már megszoktam, de eleinte akkor is zavaró volt. A Nolan, Norah, Nathan - névkombináció is okozott némi kavarodást, ha gyorsan olvastam. Igazán dolgozhatott volna egymástól jobban elkülönülő nevekkel az írónő.

Túl nagy hangsúlyt fektetett a szerző Lola öltözködési szokásaira és arra, hogy ez az önkifejezés egy formája. Értem, mit akart ezzel, de az egész valahol félresiklott, mert úgy jött le, mintha attól, hogy valaki másképp öltözik, már nem lenne önmaga. Mintha csak ezzel tudná kifejezni az ember önmagát, a személyiségét. Véleményem szerint ennyire nem fontos az öltözködés, más módjai is vannak az önkifejezésnek, bár azzal egyetértek, hogy mindenki öltözzön úgy, ahogyan jól érzi magát. Szerintem nem a ruha teszi az embert, de a könyv mintha ez ellenkezőjét sugallta volna azzal, hogy ilyen központi szerepet kapott benne az öltözködés. (Pl. Lolának még az osztálytársai is szóvá teszik, mikor hirtelen visszafogottabb ruhákat kezd el hordani.)

Magával az írónő stílusával,a könyv nyelvezetével nem volt bajom, azt leszámítva, hogy néha kicsit vontatott volt és mindig átugrottuk a hétköznapokat (hogy megint hétvége legyen és Cricket hazajöjjön a kollégiumból) Elmaradtak a fejezetek végén a függővégek, a nagy érzelmek és emlékezetes jeleneteket sem tudnék említeni. A megkésett ajándékok sem váltották ki a várt érzelmi hatást. Annak viszont örültem, hogy viszontláthattuk Annát és St. Claire-t, őket még mindig kedvelem, nagyon aranyosak, vidámak és szerethetőek voltak.

A könyv külseje igényes, jó a borító (helyes rajta a srác), és Lolát is el tudom ilyennek képzelni, főleg a lila parókájával. A betűtípus szép, olvasható, nem fárasztó olvasni és kellemes tapintású a könyv. Összességében nem volt olyan jó ez a rész, mint az első könyv, tehát ha valaki azt a minőséget és izgalmas cselekményt keresi, csalódni fog, de egyszer el lehet olvasni, mert kedves, ártatlan, bájos történet.

Értékelés:
Tartalom: 5/3
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/14

2015. január 12., hétfő

Erik Axl Sund: Bomlás

Erik Axl Sund - Bomlás

Erik Axl Sund: Bomlás 
(Victoria Bergman-trilógia 1.)

Stockholm, napjainkban. Két nő, egy bűnügyi felügyelő és egy pszichoterapeuta útja keresztezi egymást.
Sofia Zetterlund pszichoterapeuta kezeli a Sierra Leone-i gyerekkatonát, Samuel Bait és egy középkorú nőt, Victoria Bergmant, aki fájó sebet hordoz gyerekkora óta. Csak egy a közös bennük: mindketten a multiplex személyiségzavar jeleit mutatják. 
Jeanette Kihlberg bűnügyi felügyelő eközben új eseten dolgozik: egy fiatal srác szörnyű sérülésekkel borított holttestére bukkantak az egyik stockholmi parkban. Ki lehet ez a fiú? Talán megkínozták? És hogy lehet, hogy senkinek sem hiányzik?A felügyelő a bántalmazási ügyekben járatos pszichoterapeuta segítségét kéri. Jeanette Kihlberg és Sofia Zetterlund ugyanazt kérdezik maguktól: mennyi szenvedésnek tud egy ember kitenni valakit, mielőtt emberi mivoltát levetkőzve szörnyeteggé válik? Jeanette és Sofia az ügy megoldását keresik, miközben Victoria Bergman a gyermekkorában megtapasztalt erőszak kínzó emlékével próbál leszámolni. A felügyelő és a pszichoterapeuta egyre közelebb kerül egymáshoz a paranoia, a csalás, a megdöbbentő titkok és az árulás ereje még a kertvárosi idillt is veszélybe sodorja. 
A Victoria Bergman-trilógia első része hátborzongató thriller az árulás személyiség(de)formáló erejéről.
Az új Millenium-trilógia - Le Parisien
Az Erik Axl Sund írói álnév egy svéd írópárost takar: Jerker Eriksson és Hkan Axlander Sundquist sötét hangulatú regényei már több országban sikert arattak, a Victoria Bergmant középpontba állító trilógiáért 2012-ben különdíjat kaptak a Svéd Krimiírók Akadémiájától.

Volt már szerencsém skandináv krimikhez, és mondhatom, hogy az Erik Axl Sund írói álnév alatt tevékenykedő svéd szerzőpáros regénye is megállja a helyét a műfajban. A történet témáját tekintve nem egy könnyű olvasmány. Olyan tabutémák, megrázó dolgok és komoly problémák jelennek meg a regényben, mint a pedofília, a családon belüli erőszak, gyermekbántalmazás, durva iskolai beavatási szertartások, komoly pszichiátriai betegségek, az afrikai gyerekkatonák helyzete, nemi erőszak, csonkítás, a bevándorlók kiszolgáltatottsága vagy a brutális gyilkosságok. Emellett megjelenik a munkahelyi női egyenjogúság kérdése és házassági problémák is.

Mint szöveg egyébként könnyen olvasható, jól tagolt a könyv, mellőzi a bonyolult leírásokat, és bár időben, térben és nézőpontban sokat ugrálunk, azért nyomon követhető a többféle cselekményszál. A történet három fő karakter életébe ad betekintést: egyikük egy nyomozó, Jeanette Kihlberg, aki a stockholmi brutális gyilkosság ügyében nyomoz. Nagy rajta a nyomás, mert mielőtt még bármilyen nyomra bukkanhatna, újabb gyilkosság történik és nagy a valószínűsége, hogy ugyanaz az elkövető. Felettesei lenézik, mert ő csak nő, nem könnyítik meg a munkáját, de gyors eredményeket várnak az ügyben. Jeanette kollégái közé sem igazán tud beilleszkedni, és ha ez még nem lenne elég, magánéleti problémái tetőzik a bajt: kamasz fiát elhanyagolta a munkája miatt, ingyenélő férjétől pedig már régen eltávolodott. Az ügyben, amin dolgozik felvetődik egy gyanúsított neve, akit egy Sofia Zetterlund nevű pszichoterapeuta kezelt, így Jeanette tőle kér segítséget a nyomozáshoz.

Másik központi karakterünk, Sofia élete sem volt könnyű: járt Afrikában, ahol találkozott gyerekkatonákkal, és gyakran eszébe jut a volt férje, akit valamilyen titok leng körbe. Nem tudjuk, mi történt köztük, miért nincsenek már együtt, de erre a rejtélyre fény derül a könyvből. Sofia munkája idegőrlő, sok kegyetlenséggel és brutalitással találkozik nap mint nap. Legjobban két személyiségzavaros beteg esete érdekli: Samuel Bai és Victoria Bergman állapota. Victoriáról, mint a trilógia címadó karakteréről sok mindent megtudunk a Sofiával folytatott pszichoterápián elhangzott visszaemlékezéseiből. Gyermekkorában szexuális bántalmazásnak volt kitéve és később sem történtek vele túl jó dolgok, de megtanulta, hogyan kezelje a helyzetet, hogy legyen erős.

Időközben kissé betekintést nyerhetünk a titokzatos gyilkos tevékenységébe is, persze eleinte csak úgy, hogy nem tudjuk, ki ő és miért teszi, amit tesz. A különféle sorsok találkoznak, a szálak szépen lassan összeérnek. Nagyon sok kérdés felvetődik Victoria múltjával kapcsolatban (pl. hogy lett olyan, amilyen, mi történt Martinnal, stb.), de a könyv vége felé a kirakós darabjai a helyükre kerülnek. Ám így is marad jó pár megválaszolatlan kérdés, például hogy az ukrán éhínséges szál hogyan kapcsolódik a történethez, mi történt pontosan Sofiával Afrikában, vagy hogy mi lett Jeanette fiával. A gyilkossági nyomozás során fény derül-e a gyilkos kilétére, lebukik-e vajon a tettes, remélhetőleg kiderül a trilógia következő két részéből. A cselekményben van jó pár csavar, és egy nagyon ütős fordulat is, de ezek jó része szerintem kitalálható. Én legalábbis a legnagyobb fordulatot már az elejétől fogva sejtettem, így nem igazán lepődtem meg és azon kívül is volt még két dolog, amit hamarabb összeraktam, mint ahogy az írók felfedték. Ennek ellenére érzem, hogy a történet tartogat még meglepetéseket és egy szóval sem állítom, hogy teljes egészében kiszámítható lenne.

A karakterek kidolgozottsága változó. A főszereplők árnyalt személyiségek, elég jól belelátunk a fejükbe, tudjuk, mi motiválja őket, min agyalnak, de a legtöbb mellékszereplő csak statisztaszerepet töltött be a három központi figura mellett. Tetszett, hogy az emberi viszonyok, magánéleti problémák is hitelesen vannak ábrázolva. Könnyen, egyszerűen megfogalmazott dolgok ezek, nincsenek túlragozva és éppen ettől olyan drámaiak és szomorúak egyes cselekményelemek. Engem végig lekötött a cselekmény, bár néhol igencsak meg kellett emésztenem a történteket, így előfordult, hogy napokra félretettem a könyvet, hogy "feldolgozzam".

Maga a könyv nyelvezete nagyon tetszett: egyszerű, könnyen érthető és egy-egy karakterre jellemző az elbeszélésmód. Narrátori hang van, aki E/3-ban szól a szereplőkről, de belelátunk a karakterek fejébe. Jó, hogy a térbeli, időbeli és nézőpontbeli ugrások miatt összekuszálódott cselekmény bonyolultságát egyszerű stílussal próbálták oldani a szerzők és a magyar fülnek sokszor idegenül hangzó skandináv nevek megjegyzése sem okozott nehézséget, könnyen el tudtam különíteni a szereplőket. A könyv külleme illik a belső tartalomhoz, kellőképpen beteges és hátborzongató. A borítón látható kislányalak utal a gyermekbántalmazásra, a gyermeki kiszolgáltatottságra, az elmosódott arc pedig az arctalan áldozatokat hívatott hangsúlyozni. Elgondolkodtató, hogy ilyesmi olyanokkal is megeshet, akikről nem is gondolnánk. A brutális gyilkosságok, a kegyetlenségek, és a kényes témák miatt mindenképpen 18 éves kor felett ajánlom a könyvet. Aki szereti a hátborzongató skandináv krimiket, annak bizonyára tetszeni fog. Én kíváncsi vagyok a folytatásra, ami az Éhség címet viseli.

Értékelés:
Tartalom: 5/4
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/16

Template by:

Free Blog Templates